Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Konfliktusok: Az ember társadalmisága feszültségekkel és konfliktusokkal terhes. E tényben semmi negatívum nincs. Az önmegvalósítás nem vihető keresztül valóságok nélkül. Az embernek szüksége van válsághelyzetre, hogy megedződjék bennünk és leküzdje őket.

o       Az egyén és az általánosság: a személynek önmegvalósításához szüksége van a szabadság játékterére. Ez az igény ellentétbe kerülhet az általánosság következményeivel. Személyes vonatkozásban (közösség, illetve csoport) a két igény kielégítése elsődlegesen a szeretet (kölcsönös elismerés, tapintat, a lemondásra való készség) révén történik, társadalmi vonatkozásban (társadalom, állam) elsődleges jog eszközeivel.

o       Az individualizmus az általánosságot mindenestől az egyed szabadságának játékterévé oldja, ahol az önkény uralkodik.

o       A kollektivizmus az egyes embert az általánosság puszta mozzanataként fogja fel, s ezzel figyelmen kívül hagyja személy mivoltának értelmét.

o       Szeretett és munka: az önmegvalósítás csak szeretetben és munkában mehet végbe, e két dolog azonban állandó fezsültségben van egymással. Ha például szembeállítjuk a munkával („hivatással”) a családot, a barátságot vagy általában a szabadidőt, úgy tűnik, mintha a két oldal kizárná egymást, s az élet két területére oszlana. A munka személytelennek, gyakran tehernek vagy robotnak tűnik, a személyes vonatkozás, pedig mintha szabad, „munkától menetes” és társadalmi kötelezettség nélkül volna. A két terület teherként nehezedik egymásra. A munka okozta szenvedés, kihat a személyes vonatkozásokra, a személyes kapcsolatok válságai, pedig éreztetik hatásukat a munkában.

o       Függősség és emancipáció: személyes és társadalmi vonatkozásaikat illetően az ember sokoldalú függőségben állnak egymással. Ismerünk természetes függőséget (pl. a gyermek függ a szüleitől, amit a nevelés folyamata szüntet meg), léteznek a társadalmi és történelmi változás során létrejött struktúrákon alapuló függőségek (pl. a gazdasági együttműködés területén), van olyan függőség, amely az „embernek önhibájából fakadt kiskorúsága” okoz, és tudunk beteges függőségről is (pl. szexuális függősség vagy szenvedély betegségek). Az önmegvalósításként értelmezet emancipáció összeütközésbe, kerül a függőséggel.

Három lépésben foglalhatjuk össze, hogy hogyan lehetséges e konfliktusok megszüntetése.

o       A feszültés eleinte csak van, ám lényegét nem ismerjük föl. Gondoljunk, pl. arra, ahogyan a kisgyermek függ a szüleitől.

o       Aztán az ember tudatára ébred saját függősségének, kilép saját kiskorúságából, és harcolni kezd az ellen, amitől függ. Gondoljunk például a serdülőkorban lévő gyermekre, a történelemben a felvilágosodás korszakaira, a forradalom pátoszára, a „tagadás tombolására”. E korszakban úgy tünik mintha a függőség elutasítása nem ismerne határokat.

o       Később mind érettebbé válva az ember kezdi felfogni nemcsak saját függősségét, de lehetséges függetlenségnek korlátait is. Vége a serdülőkornak, túljutottunk a felvilágosodás korszakán, lehetségessé válik a megbékélés. A szeretetben (közösségben) és a jogban (társadalom) lelünk rá az emancipáció lehetőségére.

Persze a problémák ilyenfajta megoldása ritkán végleges. A konfliktus újraéled, az emancipáció szembekerül a közösség szeretetlenségével és a társadalmi igazságtalansággal.

Nemek: Mert a mi természetünk eredetileg nem olyan volt, mint ma, hanem egészen másféle. Először is emberi nemek száma három volt, nem kettő, mint most, férfi és nő, hanem volt még egy harmadik is, amely egyesítette magában a kettőt, ennek csak a neve maradt ránk, ő maga meg eltűnt. A két ellenkező oldalon lévő archoz egy koponya tartozott és négy fül; nemi szervük is kettő volt, és minden egyebük, ahogy már ebből el lehet képzelni. Járni egyenesen is tudtak, mint ma, amerre éppen akartak, ha pedig gyorsan kellett menni, mint ahogyan a bukfencezők feldobják egyenesen a lábukat és hányják a kereket, ők is, az akkor még nyolc végtagjukra támaszkodva gyorsan karikázva haladnak előre. Erejük és bártorságuk szörnyű volt, s gondolkodásuk nagyra törő; az istenekkel is megpróbálkoztak. Először is azok kényszerülnek társulni akik, egymás nélkül nem tudnak meglenni, pl. a nő és a férfi nemzés céljából. Arisztotelész ebben a kapcsolatban látja minden közösség és társadalom lényegi, természetes eredetét. A valódi társadalmi egység Higel szerint is a férfi és a nő szerelmével kezdődik. Ezt mondja erről: A szeretett általában azt jelenti, hogy egységben tudom magamat valaki mással, úgy hogy nem vagyok elszigetelve magamban, hanem, hanem öntudatomat csak magáért való létem feladásaként nyerem, s azáltal, hogy egységben tudom magamat a másikkal és a másikat velem. A szeretet azonban érzés, azaz az erkölcsiség a természetnek formájában. A szeretet első mozzanata az, hogy nem akarok önálló személy lenni magamban, s hogy, ha az volnék, hiányosnak és nem teljesnek érezném magamat. A mozzanat az, hogy egy másik személyben megnyerem magamat, érvényesülők benne ő, pedig ugyanazt éri el bennem.                              

Plessnerhez kapcsolódva utaltunk már arra a sajátos viszonyra, amely a bensőség és a külsőlegesség között az ember testi világban való létét illetően tapasztalható. Ezt a jelenséget Sartre a szégyen elemzése kapcsán vizsgálta; szerinte a szégyen azon alapul, hogy testi megjelenésében ki vagyok szolgáltatva mások tekintetének.

Amikor kialakítjuk (külső) megjelenésüket, valamilyen módon mindig belső tulajdonságainak fejezzük ki.

A szeretet alapvetően azaz, antropológiai tény határozza meg, hogy az ember történeti módon létezik. Az ember nem oldódhat fel közvetlenül a jelenben, ,int az állatok; indítékai a múltból kapj, és tervezően előre van vetve a jövőre. Ilyen értelemben a szerelem sem törődhet pusztán a jelennel (ezzel az éjszakával, ezzel a hévégével, ezzel a vakációval stb.), hanem mindig felvetődik benne a múlt és a jövő kérdése. Ez, pedig azt jelenti; ha szerelemről van szó, és nem öncélú szexualitásról, akkor együtt jár vele a hűség értelmi igénye. A hűség igazolja időben azt az igent, amit a Te-re mondtunk. A szerelem csak a hűsség által válik valóságossá.

Higel elveti azt a nézetet, amely szerint a házasság értelme az érzelemből, a fellángolásból, a vonzalomból lenne eredeztethető, még akkor is, ha a házasság alapja rendkívül erős vonzalom, mert a szerelem, mivel érzés megengedi az esetlegességet minden tekintetben ez, pedig nem szabad, hogy az erkölcsinek alakja legyen. A házasságot tehát közelebbről úgy kell meghatározni, hogy az jogos erkölcsi szeretet, amely által eltűnik belőle az, ami benne mulandó, szeszélyes és pusztán szubjektív.

Család: Arisztotelésztől származik a következő megfogalmazás.

A férj és feleség közötti barátság nyilván természeti okon alapszik: az ember természetéttől fogva sokkal inkább van hivatva páros, mint társadalmi életre, annyival inkább, mert a család sokkal korábbi és szükségszerűbb képződmény, mint az állam, s az utódok létrehozása sokkal inkább közös vonása az elven lénynek, mint bármi más. Csak hogy míg más eleven lénynek a társulása csupán erre szolgál, az emberek nem gyermekek nemzése céljából lépnek házaséletre, hanem általában az életfeltételek miatt: munkájuk eleve külön-külön területre van határolva, más a férfié, s más az asszonyé, s így aztán kiegészítik egymást, amennyiben a közös élethez mindegyik hozzájárul a magáéval. Szoros köteléket nyilván a gyermekek alkotnak közöttük, s éppen ezért a gyermektelen házastársak sokkal könnyebben el is válnak: a gyermekek közös jót jelentenek mindkettőjüknek, márpedig ami közös, összetart.

Ha az ember minden „biológiai” vonatkozásainak személyes jelentősége van, akkor ilyen az a tény is, hogy a szexualitás biológia célja a nemzés és a fogamzás. A férfi és a nő szereméhez (házassághoz) tehát antropológiailag hozzá van rendelve a gyermek. Higel így beszél erről az összefüggésről.

Féri és a nő között a szerelem viszonya még nem objektív: mert ha az érzés a szubsztanciális egység is, ennek még nincs tárgyisága. Ezt a szülők csak gyermekeikben érik el; bennük egyesülésük egésze van előttük. A gyermekben anya az anya a férjét, a férj a feleségét szereti; mind a kettő a szerelmüket látja benne maga előtt. Míg a vagyonban az egység csak egy külső dologban van, a gyermekekben, valami szellemiben van, amelyben a szülők szeretettnek, és amelyet ők szeretnek. A gyermek rászorultsága eleinte és elsősorban a szüleire vonatkozik. Az apaságot és az anyaságot sem lehet biológiailag különleges dolognak tekinteni, hiszen ezeknek személyes jelentőségük van. Ilyen értelemben játszik szerepet a férfi vagy a nő önmegvalósításban, hogy szülőként tekintettel kell lenniük a gyermekre, aki rájuk van utalva. Ezzel a család természetes egységnek mutatkozik, amely korábbi és szükségszerűbb”, mint az állam.

A családnak ez a megközelítése képezi az ENSZ 1996. évi az emberi jogokról szóló két dokumentumnak az alapja. Az első: A gazdasági és szociális és kulturális jogok nemzetközi egyességokmánya 10 cikkben megállapítja, hogy „a lehető legszélesebb körű védelmet és segítséget kell nyújtani a családnak, amely a társadalom természetes és alapvető egysége, különösen a családalapítás tekintetében és addig, amíg a család felelős az eltartott gyermekek gondozásáért és nevelésért”.